Hunyadi Mátyás Általános Iskola
2020. Október
HKSzeCsPSzoV
      1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31

Keresés

Az én vágyam

Háy János

Van nekem két szemem, két fülem, két lábam, két kezem, két szülőm. Akarjak ezekből többet, mondjuk hármat vagy négyet? Még csak az kéne! Legtöbbször ez a kettő is sok. Például szülőből, amikor este lefekvéskor kórusban csak azt szajkózzák, hogy megmostad a fogadat, bepakoltál a táskádba, megágyaztál, elraktad, elővetted, felvetted, levetted, készen van minden leckéd. Az első menet még normál hangerővel szól, a második már, mintha koncertterem volna a lakás.

Mire is vágynék. Az apu szerint nekem mindenem megvan, s csak azért nem mondja, hogy bezzeg neki, mikor ennyi idős volt, akkor mennyivel kevesebbje volt, szóval ezt azért nem mondja, mert neki is ezt mondta a papája, s annyira utálta. Ő ennél sokkal korszerűbb szülő, tanult a saját szülei példájából, úgyhogy ezt nem mondja, pedig meg kell hagyni, neki sokkal kevesebb jutott gyerekként. Végül is igaza van. Tényleg mi is kéne még nekem? Ha valamit mégis akarnék, az biztosan vagy túl nagy, vagy túl drága, s ha se drága, se nagy, akkor bizonyára büdös. És hogyan lehetne egy büdös dologgal egy fedél alatt élni – mondja az anyu. Őt tulajdonképpen nem is érdekli, hogy ez a dolog mennyibe kerül (itt persze már tudja, hogy olcsó), de a büdöset nem bírja elviselni. Így tettem le kétéves koromban a vízilóról, ami mindhárom, szüleim számára ellenszenves tulajdonsággal rendelkezett, ellenben számomra rendkívül megnyerő lény volt. Aztán a kutya került sorra. Az még mindig nagy volt. Mert a kicsi kutya – mondta az apu –, az teljesen olyan, mintha macska volna, a macskától pedig köztudomású, hogy mindenki iszonyodik. Egy csomó betegséget lehet tőle kapni, toxoplazmózist például. Ennél a rejtelmes szónál az apu egy kicsit mindig megemelte a fejét, látszódjon ő mennyi mindent tud, még ilyen orvosi dolgokat is. Az anyu meg, hogy a kutya nem úgy nagy, hogy testében, hanem a tér, amire szüksége van. Gondold csak meg – mondta nekem –, hogy tudná kirohangászni magát, tiszta állatkínzás. Majd, ha kertes házunk lesz. Még ezzel a kertes üggyel is előhozakodott időnyerési céllal, holott jól tudtam, néha a virágládákba földet venni, az is probléma, nemhogy egy kert!

Évek teltek el ebben a huzavonában. Mondta is a testvérem, jobb nem akarni semmit ebben a családban. És mesélt egy olyan vallásról valahol Kínában, ahol mindenkinek csak egy nagy vágya van, hogy ne legyen vágya. Mondta, hogy nekem is azt kéne tennem, arra kéne mindig gondolnom, hogy ne akarjak mondjuk kutyát, csak semmit. Jó, én megpróbáltam, és sikerült is megértenem, hogy én miért nem akarok kutyát, de mégsem vagyok kínai, s amikor a Kata, meg a Zsófi kapott egy papagájt, rögvest bevillant az agyamba, hogy ez az az állat, ami olcsó, kicsi és nem is büdös, legfeljebb enyhén. Na, gondoltam: ez biztos siker.

Egy este bonyolult tervet eszeltem ki. Arra gondoltam, ha egyszerűen előállok azzal, hogy: Apu mikor veszünk egy papagájt, akkor rögvest rávágja az apu: Miért vennénk? vagy: Miért, veszünk? Ha meg úgy jövök, általánosan, hogy: Apu, mikor lesz nekünk állatunk, akkor meg jön ezzel a hülye viccel, hogy nézz a testvéredre. (És még röhög is rajta.)

Szóval finomabb módszerhez folyamodtam.

-          Apu – kezdtem vacsora közben -, tudod milyen állata van a Ferikééknek?

-          Milyen? – kérdezte az apu.

-          Tarantulája.

-          Tarantulája – tátotta el a száját az anyu -, de undorító.

-          Szerintem is – vágtam rá egyetértőleg. – És a Csabiéknak mi van?

-          Na mi? – kérdezte az apu.

-          Egy leguán – vágtam rá izgatottan, mert éreztem, jó irányban halad a terv.

-          Teljesen meg vannak zavarodva ezek az emberek – mondta az apu az anyunak, s közben tekergette a fejét, hogy látszódjon, rettenetesen el van képedve.

-          Bizony – helyeseltem megint -, ez szerintem is tiszta hülyeség. És a Katának tudjátok, mije van?

-          Vízilova – vágta rá az apu, hogy újfent tudatosítsa a családban, mennyire vicces apuka ő.

-          Mije? – kérdezte az anyu.

-          Törpepapagája – válaszoltam én.

-          Az azért normálisabb dolog – mondta az anyu bólogatva -, azért normálisabb családokban mégiscsak ilyesfélét tartanak, nem mindenféle mérges pókokat, meg hüllőket.

-          Az biztos – mondta az apu, és evett tovább, ezzel is jelezvén: a témát lezártnak tekinti.

-          Tulajdonképpen nekünk is jó volna egy ilyen kis állatka, nem? – hozakodtam elő most már egyenesen a kéréssel.

-          Hát – dadogott az apu. Az anyu meg, hogy ha annyira akar – engedékeny anyai szív hangja volt ez -, tényleg vehetne, van neki spórolt pénze, meg ilyesmi. Az apunál szemmel láthatóan leállt a gondolkodás. Sehogyan se tudott előhozakodni valami ellenérvvel. Ez a fondorlatos csel most váratlan volt, az ügy anyai támogatása pedig teljesen összezavarta, mintha egy átláthatatlan összeesküvés áldozata lenne. Erre nem készült, csak olyan zavartan, mint egy beszédhibás kacsa mondogatta, hogy hát, meg hát, míg végül kibökte: ha egy hónapig rend lesz a szobámban, akkor lehet róla szó.

Másnap kitakarítottunk a testvéremmel, a fölösleges játékokat kiselejteztük, s vártuk ebben a rendben, hogy leteljen az egy hónap.

Letelt.

-          Letelt – mondtam akkor a szüleimnek.

Váratlanul érte őket a bejelentés, mintha nem ebben állapodtunk volna meg, vagy nekik egy más naptár szerint múlna az idő.

-          Le? – kérdezte az apu.

-          Le – mondtam megint.

-          És – szólt vissza az apu olyan értetlen, kifejezett matekórás üres tekintettel -, mi telt le tulajdonképpen?

-          Hát az egy hónap – válaszoltam határozottan, s felelevenítettem az egyezséget, aminek minden részletére világosan emlékeztem.

-          Na de az azért nem úgy van – akadékoskodott az apu -, mert mi a biztosíték, hogy ez a rend akkor is megmarad, ha már itt lesz a papagáj, szóval, amikor már nem lesz, úgymond tétje a rendnek.

Tanácstalanul álltam ott, miféle biztosíték, miféle tét? Erről aztán nem volt szó. Mire a papám még hozzátette, hogy várjunk még, lássuk, megmarad-e hosszú távon is a rend. Nem mondta, hogy még egy hét vagy tíz nap, hanem hosszú távon. Hát mi az a hosszú táv, mikor telik az le?

Olyan rossz volt innét visszagondolni arra a hónapra, míg tartottuk a szép rendet. Olyan rossz volt minden napja emlékezetből, holott mikor történt, mennyire jó volt.

Mit is akarhatnék, ha lenne akaratom? Talán azt, hogy ne legyek felnőtt addig, míg letelik az a hosszú táv és megkapom a papagájt, mert a felnőttek hiába kapnak bármit – mondjuk egy papagájt-, már nem örülnek semminek.