Határtalanul 2016 kiállítás

Néhány gondolat a kiállítás megnyitójára

Mondhatni, az utolsó pillanatba csöppentem a „Határtalanul!” programba.

Bár a két nagyfiamat örömmel és izgatottan készítettem fel az utazásra, az igazi meglepetés és megtiszteltetés akkor ért, mikor Kökényes Kati néni, az út szervezője felkért, hogy legyek kísérőtanár.

Őszintén megvallva ez hatalmas öröm volt számomra. Végzős gimnazistaként jártam először Erdélyben, ahogy akkori osztályfőnököm nevezte: Erdélyországban. Akkor még teljesen gyermekfejjel, gyermekszemmel csodálkoztam rá 1990 nyarán, milyen körülmények között, milyen helyzetben élnek ott a magyarok. Frissen a rendszerváltás után, mikor a Ceausescu-diktatúra immár a múlté volt, de az árnyéka még ott lebegett az emberek feje fölött, tapasztaltuk, hogy nehezen mertek a magyarok magyarul megszólalni. Kávé, édesség, szappan és mosószer volt a valutánk, azt vittük és adtuk forint gyanánt egy szép korondi edényért, vagy egy fodorvászonból készült legényingért. De büszkén is viseltem: - Ez Erdélyből való, ott jártam, majd visszamegyek egyszer!

Úgy alakult az életem, hogy a visszatérés sokat váratott magára: 27 évet.

Örömmel csodálkoztam rá, hogy mennyi minden változott, fejlődött, európaibb lett azóta. Az igazi értékek megmaradtak, Isten segítségével: a páratlanul szép tájak, a tanult, és eddig csak fotókról ismert épületek, helyek, emlékhelyek, városok és falvak. Templomok: katolikus székesegyházban és püspökségi templomban is jártunk. Ősi falak között, düledező, vagy éppen felújított Isten házában, református templomokban: Széken, Bánffyhunyadon, Körösfőn, Magyargyerőmonostoron, Magyarvalkón.

Talán nem tudja mindenki a Tisztelt Egybegyűltek közül: református hitoktató vagyok itt az iskolában már 3 éve. Nagy örömömre velünk tartott a 6-7-8. osztályos tanítványaimból 14 református hittanos. Bízom benne, hogy nekik különösen is maradandó élményként és ajándékként marad meg az az élmény, hogy ősi, de ma is élő gyülekezetek által használt templomokban, festett fakazettás mennyezet alatt, varrottas és vagdalásos hímzésekkel borított falak között imádkoztunk, adtunk hálát a szép kirándulásunkért, és kértünk áldást az ott élő magyarokra, gyülekezetekre, lelkipásztoraikra.

Kicsit nehezen indult az 5. napunk, mikor szakadó esőben kerekedtünk fel, hogy megnézzük a mezőségi erődtemplomokat. Egész nap állandó kellékeink voltak az esernyők és esőkabátok. Az utolsó templomot Magyarvalkón úgy vettük be, mint egy várat. Egy magas dombra vezetett fel a sáros, csúszós utunk, keresztül a falun, majd át a temetőn. A csodálatosan festett, ősi templomkapun belépve azután fáradtan rogytunk le a padokba. Mi elcsodálkoztunk a szépséges ősi templomon, a fiatal tiszteletes úr, aki fogadott bennünket pedig azon, hogy ide még nem jött csoport ceruzával és füzettel a kezében. Megkérdezte, mely templomokat láttuk már, és a gyerekek minden feltett kérdésére ügyesen válaszoltak. Büszkeség töltött el, hogy tudták mindannyian, nem csak a református gyerekek, hogy milyen jelképek vannak a mennyezetre festve, hogy milyen típusú hímzések borítják a falakat, és azok miért, minek az emlékére kerültek oda. Hogy miért van fallal körülvéve a templom, és miért éppen 4 fióktornya van a fazsindelyes toronynak, hogy milyen jelek mutatják, hogy a templom eredetileg katolikus volt, mert jóval a reformáció előtt épült, és még sorolhatnám azt a sok ismeretet, amelyet a gyerekek megszereztek aznap és az út során….

Végül had összegezzem, fogalmazzam meg, hogy látom én ezt a programot, kirándulást:

-          mint keresztyén ember: Isten áldása volt az utunkon.

-          mint pedagógus: problémamentes volt a kirándulás, baj és bonyodalom elkerülte az utunkat.

-          mint édesanya: remélem, hogy a szép emlékek olyan vágyakozássá változnak fiaim és a többi résztvevő gyermek szívében is, ami visszahívja majd őket újra szép „Erdélyországba”. 

     Némediné Vajnai Márta